Libanon, cédrusok

 2012.06.29. 15:55

mini-149_1.JPG

Július végén érkeztem vissza nyári szabadságról. Az első pénteken egyből leszerveztem egy futást Khalil barátommal. Nem is lepődtem meg annyira, hogy az International Running Club kettőnkre csökkent. Khalil beszámolt arról, hogy még június végén volt egy búcsú buli és a nyári forró hónapokra amúgy is szünetel a sport. Egy kör is elég volt a Kasszion – hegy körül, hogy ennek okára rájöjjek. A kora reggeli óra ellenére az utolsó kilométerek szinte elviselhetetlenek voltak a tűző napon. A szokásos második kört kihagytuk, Khalilt levittem az Omajjád térre, majd Kfar Soussa felé kerültem hazafelé. Mivel Damaszkuszt továbbra sem volt ajánlatos elhagyni, a családom csak augusztusra tervezte a visszatérést, jobbára dolgoztam a hétvégén és terveztem, hogy a következő hétvégén Libanon felé veszem az irányt. Végül egy naposra csökkentettem a kalandot a tervezett kettő helyett és szombat reggel indultam el. Olyan különleges érzés az egész. Csak én és az alattam duruzsoló kocsi, elsuhanó sivatag, hegyek, városok ... olyan mélyről megnyugtató volt. Aztán Baalbekben szerencsétlenkedtem egyet. Egyrészt már Ramadán volt és én pont a siíta radikálisok központjában szerettem volna egy jót reggelizni :-) . Végül találtam egy boltot, ahol pár helyi sütire és némi üdítőre tehettem szert. Gondolhatjátok, hogy sok konkurrenciája nem volt. Háromszor is megálltam kérdezősködni, mert nem találtam az utat Bcharré-ba. Nem is csoda, mert egy darab tábla nincs és egyébként is alig járnak rajta. Áprilistól októberig járható, az év másik felében jórészt hó borítja. Keskeny vidéki téeszutat képzelj el nem túl jó minőségben. Na de, ez a bekötőút felmegy 2500 méter magasra! Aztán a túloldalon le. Valami elképesztő. Három és fél óra vezetés után ott voltam a cédrusoknál. Megszabadultam a hőségtől, kellemes 28 fok körüli napos – felhős idő fogadott. Annyira nagyon-nagyon jó érzés volt! Kölök koromban mit gondolkodtam a cédrusos Csontváry képek előtt, hogy ilyen tényleg van-e, vagy csak képzelte a manusz ... Emléktáblát is állítottak neki, kettőt is mindjárt. Általában ezek nem hatnak meg, mégis akkor és ott valahogy örültem, hogy ez valakinek eszébe jutott. Aztán megmásztam egy hegyet, a Libanon legmagasabb csúcsát. Na jó, nem teljesen, de három órán át araszoltam felfelé a sípályák végéig, hóhatárig. Közben egy szem emberrel találkoztam mindössze, aki egy holland srác volt. Röpke húsz perc alatt átbeszéltük a Közel-Kelet aktuális politikai állását, majd sok szerencsét kívánva Ő le, én felfelé folytattam. Azt az eufóriát, amikor lerogytam a hóba! Fáradt voltam, izzadt, boldog. Senki nem volt több kilométeres körzetben, beleüvöltöttem hát a világba, ahogy szoktam, amikor nagyon érzem, hogy élek. A látvány elmondhatatlan. Hófödte csúcsoktól a Qadisha-völgy zöldbe boruló mélyéig le lehetett látni, a távolban a tenger sejlett fel. Indultam vissza, mert még sötétedés előtt át szerettem volna lépni a libanoni-szír határt. Vicces volt, hogy visszafelé libanoni rendszámú kocsiból kértek útbaigazítást tőlem a Bcharré – Baalbek úton. A nap ment lefelé és ahogy ereszkedtem le a szerpentinen, bámultam az alant elterülő zöld Beeka-völgyet, szemben az Antilibanon kopár sárgásbarna csúcsait, a csúcsok fölött a Szíriából jövő homokkal teli levegőt, ahogy sötét barnából narancsba, sárgába, végül mély égszínkékbe váltott. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Még a túra előtt ebédeltem egy szerény kis étteremben Bcharréban - Lebanese mezze tálat ettem tabulleh-vel . A tulaj egy keresztény csajszi volt és mivel egyetlen vendég voltam, egész jól eldumáltunk a világ dolgairól - megbeszéltük, hogy decemberben beugrom hozzá és síelünk egyet. Másnap, mikor előadtam munkahelyen a sztori ezen részét, helyi kolléganőm a monitorra meredve ennyit mormolt magában mosolyogva: “so, you have a girlfriend here” . Ez is egy olyan nap, ami nem a felejtősek közé kerül be.

Micve Baalbekben

 2012.05.28. 19:40

216789_galeria_szentes_csontvary_baalbek.jpg

Hangulatos mediterrán este van az üdülőtelepen. A nap épp lement. Gyerekek játszanak az utcán, enyhe szellő simogatja a bőrömet, könnyű déli vörösbor a nyelvemet. A tenger felé tornyosuló morcos távoli hegyek halványuló kontúrja uralja a látóteret és a képeslapra kívánkozó tájat csak ritkán zavarja meg motorcsónak. E nélkül el se hinném, hogy amit látok, igazi. Mikor máskor írjak? Ez egy erre teremtett pillanat. És miről másról, mint egy mediterrán kalandról? Ami a Földközi-tenger egy másik, szintén hányatott sorsú országában, Libanonban történt még áprilisban. Valami születésnapi pótcselekvés szerű volt abban, hogy félretéve tornyosuló munkáimat egy napra átmentünk – első ízben Szíriából Libanonba. Sokat fáradoztam, hogy rendezzem a határátlépés körüli teendőket, ráadásul anyósom is ott volt, akit elég elítélhető módon nem tájékoztattam arról, hogy hét észt kerékpárost akkor már három hete raboltak el a Beeka – völgyben, ahova indultunk. Nem tértünk le a főútról, lendületes tempóban haladtunk át a különös hangulatú völgyön. Egy katonai ellenőrző pont után lelassítva felfigyeltem arra, hogy egy tatika vezetett egy traktort, amelyről szemmel láthatóan jókora kender származékok lógtak le, a következő városban pedig már a Hezbollah zöld-sárga zászlói és Naszrallah sejket ábrázoló plakátok fogadtak. Hiába, ez egy helyben tök legális ám rettegett terrorszervezet központja, Baalbek. Könnyen ráakadtunk a romokra és csekély belépő fejében valami életre szólót kaptunk. Az egykori emberáldozatok helyszínéül szolgált Baal templom helyébe a rómaiak az Akropoliszt megszégyenítő várost építettek fel. Romjaiban is felemelő. Kétoldalt havas hegyek, a Libanon és az Antilibanon vonulatai adják a díszítést. A törékeny biztonsági helyzet miatt aztán európai turista alig volt több egy tucatnál és még ehhez jött háromszor annyi helyi látogató. A kislányommal együtt fényképeztették magukat a kis kendős libanoni lányok, visongtak, hogy valami egzotikumhoz jutottak. Már lassan betöltekeztem élménnyel, mikor a fűben találtam egy fényképezőgépet. Nagyon pipec kis darab volt és azon gondolkodtam, hogy vajh otthagyjam-e a portán, vagy egy kiemelkedő, jól látható romon, mikor feleségem javaslatára belenéztünk a fotókba. Nem ellenkeztem, sőt, a kíváncsiság magával ragadott. Szemétség ugye, kedves olvasóm, de remélem hasonló esetben ha más nem, legalább a kísértés tényét igazolhatónak találod. Szóval a képeken aztán jót szórakoztunk, két kis tini kendős csajszika pózolt rajtuk – minden további botrányos fordulatot megelőzendő leszögezem– kendőben, bő lebernyegekben. Jó barátnők lehettek. Több közös kép is volt róluk, nagyon édesen mosolyogtak a kamerába ízlésesen kisminkelt arcukkal. A fiatal életöröm lám, ennek a hányatott sorsú országnak a hétköznapjait is bearanyozza. Kicsit szomorú lettem, miközben a kijárati porta felé tartottam, hogy hiába is adnánk le a gépet, talán már elmentek fél napja, majd szépen értékesítik a minimálbéres helyi erők, a kedves emlékek kárba vesznek. Ekkor feleségem megbökött, hogy nézzem már azt a két izgatottan mászkáló kis kendős tinit, ők voltak a képeken. Megszólítottuk őket, zsebemből elővarázsoltam a gépet – volt ám ott nagy boldogság! Micve, ez jutott eszembe akkor furcsa mód. Vallási cselekmény, napi jócselekedet, jámbor tett. Elég, életidegen egy gondolat ez a Beeka-völgyben, hiszen ez a fogalom a judaizmusból ered, illetve annak része. Mindegy, gondoltam, napi egy vallástól függetlenített jó tett talán segít egy hangyányit ezen a vacak világon. Elmosolyodtam és halkan, magamban azt kívántam, hogy maradjon meg ez a nap ennyire jó hangulatban, érjünk vissza gond nélkül, épségben Damaszkuszba. Jó tett helyébe ennyit kértem csak, ami, ha megnézzük ezt a forrongó Közel – Keletet, nem is olyan kis dolog :-) .

Ali, a fodrász

 2012.04.25. 21:29

326.gif

Már indulás előtt két nappal, mikor Hajninál, hosszú évek óta bevált fodrászomnál voltam, emlegettem neki, hogy majd látogatást tehetek egy hónap múlva Ahmednél, aki ki tudja mit művel majd velem. Nos, kb. hat hét múlva már tényleg elég szénaboglya voltam, a sok zselé is csak kicsit segített és a nyolcadik héten végleges elszánásra jutottam; irány Ahmed. Kata Alinak keresztelte a srácot, akit kinézett nekem a Sheik Saad-on, ami egy tőlünk pár kilcsire levő bevásárló utcán van, Old Mezzén. Szóval még a sokat szídott Chryslerrel (még nem volt saját kocsim) bemerészkedtem a forgalomba és míg vásárlás után Kata és a gyerkők még tovább mentnek, én legyökereztem Ali fodrász üzlete előtt és csak bámultam, mint szegény gyerek a csokoládés bolt előtt a századelőn. Ali egy idő után megérezte, hogy nézem és egy bátorító mosolyt dobott, meg intett is, hogy jöjjek be. Épp elmélyülten munkálkodott; borotvált. Az nekem nem fog kelleni, határoztam el. Nagynak és félelmetesnek tűnt a szerszám, de egyetlen vércsepp nélkül úszta meg a kedves vendég. Közben borzongtam, de nem csak ezen; az üzletben ment a tévé, persze az Al Dzsazira arab adása, a közvetített képek magukért beszéltek: a Japán cunami látvány letaglózott. Aztán pár képsor Líbiáról és télleg úgy éreztem, betört a reality. Sorra kerültem. Ali neve valójában Mohamed. Kopasz, velem egyívású lehet, kis kerek szemüvege van, intelligens, megnyerő arc. Megdöbbenésemre pár mondatot angolul is kicsikart magából és a your wellcome sűrű ismételgetésével fejezte ki nagyra becsülését és szerencséjét, hogy újabb jól fizető kuncsaftot fogott. Vagy egy órán át vágott, fésülgetett, rohadt aprólékos munkát végzett. Vágás után jött a hajmosás. Na az szar érzés volt. Hajoltam előre egy mosdókagylóba, zuhogott rám az eleinte hideg, később langyosodó víz és számba, orromba folydogált tovább, növelve amúgy is erős komfortérzetemet. Majd egy rendkívül büdös törölközőt dobott a fejemre, alig vártam, hogy ettől megszabadítson. Ezt követően kis vatta darabot vett elő, megsodorta és basszus belenyomta a fülebe egy óvatlan pillanatban és mire bármit csinálhattam volna, egy gyors fültisztítást is végzett. Brrrr. De a végeredmény egész jó volt. Miután láttam, hogy anyagilag ebbe nem szakadunk bele, a fiamat is beneveztem egy menetre, mert hozzá képest pumukli egy jól karban tartott skinheadnak számított. Közben Hannát elvittem üdítőtt meg vizet venni. Mire visszaértem, újabb vendégek érkeztek. Nagy büszkén újságolta Mohamedből lett Ali, hogy nemzetközi a vendégköre, mert a srác, aki ott ül, bizony francia. És télleg! Elsőre Benoit (mert így hívják) inkább egy B közép Chelsea drukkerre emlékeztetett kopaszodó fejével, hetes borostával és dizájnos szemöldök piercingjeivel, de aztán kiderült, hogy csak egy megfáradt háztartásbeli – egy egy és egy három éves fiúcskát nevel napközben, felesége az École Francaise de Gaulle tanárnője. Szóba elegyedtünk és nagyon is barátságos volt a srác. Telcsiszámot cseréltünk és ahogy ígérte, megadta egy közeli preschool elérhetőségét, ahova később el is mentünk és végül a Hannának ősztöl ez lett az ovija: a legendás Friends Preschool. Szóval mire is jó egy fodrász? Nem csak pszichológus, de egyben a társadalmi kapcsolatok katalizátora is. Alival még volt pár kisebb kalandom - talán később írok róla...

 

 

Autót a lókupectől

 2012.02.05. 19:55

verda3.jpg

Tavaly februárban eljegyeztük egymást. Nem volt szerelem első látásra, bevallom, bármennyire is fáj. A hideg racionalitás és anyagi korlátok kényszerítettek arra, hogy egy háromezer dolláros, tizenötéves Toyota Carina mellett döntsek. Szépen sütött a nap és nem ez volt a fő cél, amiért kimentünk a vámmentes övezetbe, Adrába két kollégámmal. Még aznap kicsengettem a hozomány felét, megkötöttük szerződést, két nap múlva a fennmaradót is ki kellett volna fizetnem. És én naív meg is tettem volna. De! Volt a szélvédőn egy csúnya nagy repedés és cserélni kellett. Ha ez nem lett volna, az én mesém se tartana tovább, na de így adódott egy sor bonyodalom. Mert a szerződésbe beleírattam, hogy mire megyek a kocsiért, addigra új szélvédő kell, hogy legyen rajta. Jóakaróim tanácsára visszatartottam kétszáz dollárt az árból, de ezt hosszas vita és huzavona előzte meg. Következett újabb öt hét autó nélkül. Már hozzászoktunk a taxihoz és a pofátlanul olcsó helyi buszokhoz; negyvenöt forintért átszelheted a várost hosszában – nem rossz ugye? És végül egy szép reggel két kopott rendszámtáblával fogadott helyi kolléganőm és hát olyan boldog lettem, hogy gondoltam, ez az adag szerotonin kitart egész napra. Majdnem taxival indultam, de aztán egy kedves kollégám kivitt és mondta, marad, amíg megnyugtatóen nem rendeződik a dolog. Valahogy meg sem lepődtem, mikor a kereskedő előhozta, hogy miután mindent elrendeztünk, még ki kell cserélni a szélvédőt … Már kezdtem hozzáedződni az adott szó ottani értékéhez. Meg ahhoz, hogy a szerződés egy holy book (szent könyv), ahogy azt a kereskedő bizonygatta. A kereskedő, akinek a neve Sharif - arabul annyit jelent: őszinte – de nevével elentétben he is a dishonest man (nem őszinte ember) jellemezte Őt helyi kolléganőm – hozzátéve, hogy az istennek se bízzak benne. Szóval mondtam a lókupec arcnak (S kollégám nevezte így), hogy ha nincs szélvédő, a kétszáz dollárt nem fogja látni. Na aztán elő az arab nyelvű szerződést és olvastuk előlről – hátulról, de télleg benne volt, amit kikötöttem. Sharif persze kötötte az ebet a karóhoz, hogy a vámmentes területről nem lehetett kivinni járművet, így megcsináltatni sem, illetve kiderült, hogy ilyen típus alig van az országban, de kihívtak egy szakembert, aki lemérte és kész van, kijön velem - csak berakják az üveget, egy óra az egész. Túl csábítónak hangzott, hogy lépre menjek. Szóval papírokra pecsét, kapun ki és indultunk vissza a káoszban Damaszkusz felé. Adra két dologról nevezetes. A vámmentes övezetről és a börtönről. Nem tudom, de szerintem a börtön sem lehet sokkal lehangolóbb, mint amit vámmentes övezetnek hívnak. Én ilyen kis pikk-pakk csini kirakatvárosra számítottam még az elején, ehelyett atomháború utáni állapotot idéző poros, szürke beton és hullámlemezekből összetákolt autókereskedések garmadája van ott. Olyan nagy érdeklődés kíséri a napi működést, hogy komoly eseményszámba mentünk mindkét látogatásunkkor. Szóval miután párszor majdnem meghúztam az új verdát, elértünk a megbeszélt szerelő műhelybe, ahol kiszálltam, sétáltam, vártam, mikor kezdődik már a csere. De úgy tíz perc múlva is csak telefonálgatás és cigarettázás folyt, majd jött Sharif és mondta, hogy vagy várunk három órát, vagy itt hagyjuk holnapig a járművet, vagy pedig egy másik helyet is megnézünk. Utóbbi, mondtam. És persze meg sem lepődtem, már csak a forgatagra koncentráltam, meg arra, hogy a kocsi már alattam, a maradék dollár még nálam és egy kicsit sem voltam ideges az miatt, hogy kicsit sem erről volt szó. Itt, hogy végső soron miről egyezel meg egy üzleti tárgyalás során, az sok-sok fiktív elemmel megtöltött eposz töredék. Befutottunk hát a B műhelybe. Na, itt már komoly apátiával szemléltem, ahogy az ötödik, tizedik, sokadik üveget próbálják oda és persze egyik se jó. De aztán találtak egy kicsit hasonlót. Hyundai üveg - japán ez is, jó lesz a Toyotára. Kezdték méregetni, vágogatni. Közben egyre melegebb lett és egyre éhesebb lettem. Meghívtam Sharifot egy pár sajtos lepényre, meg egy doboz üdítőre és letelepedtünk a koszos kis műhely sarkába falatozni. Beszélgettünk és kiderült, hogy mindketten történelmet tanultunk érettségi után és ezen aztán jót derültünk. Közben egy kolléga lerúgta cipőjét, szőnyeget terített Mekka felé és hajladozni kezdett. Ezen már én sem lepődtem meg. Csak fejbevágott a gondolat, hogy valójában mit is keresek én itt Damaszkusz közepén egy autóüvegező műhelyben? Aztán meg az jutott eszembe, hogy mennyire kívül esik ez a napi magyar rutinomon, meg hogy erre életem végéig emlékezni fogok. Konkrétan a cukormentes Sprite hamisítványra, a sajtos lepény enyhén savanykás - fűszeres ízére, a hirtelen jött nyárias melegre, és persze Sharifra, akivel egyre inkább jóban lettem, dacára annak, hogy – ne kerteljünk – európai szemszögből értékelve csúnyán átcseszett.

 

Végéről kezdve

 2012.02.02. 21:47

A gép turbinái felpörögnek, a pilóta kiengedi a fékeket és rekord gyorsulással indul a gép a kifutópályán. Gyorsan emelkedünk, kanyarodunk jobbra – balra, bámulok ki az ablakon. Nézem az itt-ott kivilágított negyedeket, a minaretek zöld színét, elköszönök magamban a távolodó Damaszkusztól, amely egy éven keresztül otthonom volt. Gyönyörködöm benne – talán utoljára.

Először úgy október elején kapott el egyfajta szorongató, búcsúzkodós érzés. Bár a nyár véget ért, időnként napközben harminc fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Átdolgozott, pörgős nap állt mögöttem és a fiam nem volt jó kedvében, amikor leszállt az iskolabuszról. Aznap úgy döntöttem, tanulás helyett apa-fia program keretében úszunk egyet a Hotel Sahara medencéjében. Bevetettük magunkat a város lüktető, kaotikus, figyelmet igénylő, mégis lelkesítően egzotikus közlekedésébe és egy fél óra múlva már az Old Beirut Road-on csalinkáztunk közeledve az egykori szakszervezeti szálloda fehéren szikrázó épülettömbjéhez. Bár a medencében volt még víz, az öltözőt zárva találtuk, a teraszra nyíló konyhaablakban felejtett ételmaradékból egy koszvadt utcamacska lakmározott. Párszor hangosan köszöntem, egy lélek sem került elő. Így a medence partján öltöztünk át és belecsobbantunk a meglepően hűvös vízbe. A medence alja itt-ott koszos volt, szétázott szalvéták, kanalak és egy magányos villa emlékeztetett a Ramadán estékre és az Eid ünnep tovatűnt lakomáira, amikor is a medence mellé tolt asztalok mellett zajlott a vidám élet. A villa lett az igazodási pont, ahogy szeltem a hosszokat. Ütemes tempóim közepette az járt a fejemben, hogy lám, talán az utolsó békés damaszkuszi Ramadán volt ez itt és a felhőtlen családi strandolások a sokszor szinte néptelen medencénél nem ismétlődnek meg többé. Furcsa mód akkor és most is, mikor írom ezeket a sorokat, eszembe jut az az augusztus végi délután, amikor mi és néhány lazább arab család pancsoltunk, vagy csak pihegtünk a negyvenpár fokban, a medence partján órákat töltött el egy állig felöltözött kendős fiatal lány - szinte mozdulatlan tekintettel. Fürdőruhában napozó barátnőjével csak időnként váltottak néhány szót. Vajon neki is olyen gyorsan telik el egy év mint nekem? Vagy bár lassabban él, de alaposabban megfigyel mindent és így több dologra is emlékszik?

Amikor tavaly januárban megérkezem Damaszkuszba, vihar fogadott. A leszálló gép körül villámok csapdostak, eső verte az ablakokat, volt valami baljós az egészben. Emlékszem, átsuhant rajtam a gondolat – ez rossz előjel, s nem lesz sima ügy az itteni életem. Aztán persze földet értünk és hosszú ideig nem jutott a landolás az eszembe. Most, ahogy emelkedik a gép és lassan időben és térben is mögém kerülnek az itt megélt élmények, a megérkezés is különös értelmet kap. Megszületik közben az elhatározás, hogy megosszam mindazt, amit itt megéltem; aminek örültem és ami bánatot okozott, amit tapasztaltam és tanultam az itt élőktől, vagy ami csak épp megtörtént velem és családommal.

süti beállítások módosítása