A gép turbinái felpörögnek, a pilóta kiengedi a fékeket és rekord gyorsulással indul a gép a kifutópályán. Gyorsan emelkedünk, kanyarodunk jobbra – balra, bámulok ki az ablakon. Nézem az itt-ott kivilágított negyedeket, a minaretek zöld színét, elköszönök magamban a távolodó Damaszkusztól, amely egy éven keresztül otthonom volt. Gyönyörködöm benne – talán utoljára.

Először úgy október elején kapott el egyfajta szorongató, búcsúzkodós érzés. Bár a nyár véget ért, időnként napközben harminc fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Átdolgozott, pörgős nap állt mögöttem és a fiam nem volt jó kedvében, amikor leszállt az iskolabuszról. Aznap úgy döntöttem, tanulás helyett apa-fia program keretében úszunk egyet a Hotel Sahara medencéjében. Bevetettük magunkat a város lüktető, kaotikus, figyelmet igénylő, mégis lelkesítően egzotikus közlekedésébe és egy fél óra múlva már az Old Beirut Road-on csalinkáztunk közeledve az egykori szakszervezeti szálloda fehéren szikrázó épülettömbjéhez. Bár a medencében volt még víz, az öltözőt zárva találtuk, a teraszra nyíló konyhaablakban felejtett ételmaradékból egy koszvadt utcamacska lakmározott. Párszor hangosan köszöntem, egy lélek sem került elő. Így a medence partján öltöztünk át és belecsobbantunk a meglepően hűvös vízbe. A medence alja itt-ott koszos volt, szétázott szalvéták, kanalak és egy magányos villa emlékeztetett a Ramadán estékre és az Eid ünnep tovatűnt lakomáira, amikor is a medence mellé tolt asztalok mellett zajlott a vidám élet. A villa lett az igazodási pont, ahogy szeltem a hosszokat. Ütemes tempóim közepette az járt a fejemben, hogy lám, talán az utolsó békés damaszkuszi Ramadán volt ez itt és a felhőtlen családi strandolások a sokszor szinte néptelen medencénél nem ismétlődnek meg többé. Furcsa mód akkor és most is, mikor írom ezeket a sorokat, eszembe jut az az augusztus végi délután, amikor mi és néhány lazább arab család pancsoltunk, vagy csak pihegtünk a negyvenpár fokban, a medence partján órákat töltött el egy állig felöltözött kendős fiatal lány - szinte mozdulatlan tekintettel. Fürdőruhában napozó barátnőjével csak időnként váltottak néhány szót. Vajon neki is olyen gyorsan telik el egy év mint nekem? Vagy bár lassabban él, de alaposabban megfigyel mindent és így több dologra is emlékszik?

Amikor tavaly januárban megérkezem Damaszkuszba, vihar fogadott. A leszálló gép körül villámok csapdostak, eső verte az ablakokat, volt valami baljós az egészben. Emlékszem, átsuhant rajtam a gondolat – ez rossz előjel, s nem lesz sima ügy az itteni életem. Aztán persze földet értünk és hosszú ideig nem jutott a landolás az eszembe. Most, ahogy emelkedik a gép és lassan időben és térben is mögém kerülnek az itt megélt élmények, a megérkezés is különös értelmet kap. Megszületik közben az elhatározás, hogy megosszam mindazt, amit itt megéltem; aminek örültem és ami bánatot okozott, amit tapasztaltam és tanultam az itt élőktől, vagy ami csak épp megtörtént velem és családommal.