Július végén érkeztem vissza nyári szabadságról. Az első pénteken egyből leszerveztem egy futást Khalil barátommal. Nem is lepődtem meg annyira, hogy az International Running Club kettőnkre csökkent. Khalil beszámolt arról, hogy még június végén volt egy búcsú buli és a nyári forró hónapokra amúgy is szünetel a sport. Egy kör is elég volt a Kasszion – hegy körül, hogy ennek okára rájöjjek. A kora reggeli óra ellenére az utolsó kilométerek szinte elviselhetetlenek voltak a tűző napon. A szokásos második kört kihagytuk, Khalilt levittem az Omajjád térre, majd Kfar Soussa felé kerültem hazafelé. Mivel Damaszkuszt továbbra sem volt ajánlatos elhagyni, a családom csak augusztusra tervezte a visszatérést, jobbára dolgoztam a hétvégén és terveztem, hogy a következő hétvégén Libanon felé veszem az irányt. Végül egy naposra csökkentettem a kalandot a tervezett kettő helyett és szombat reggel indultam el. Olyan különleges érzés az egész. Csak én és az alattam duruzsoló kocsi, elsuhanó sivatag, hegyek, városok ... olyan mélyről megnyugtató volt. Aztán Baalbekben szerencsétlenkedtem egyet. Egyrészt már Ramadán volt és én pont a siíta radikálisok központjában szerettem volna egy jót reggelizni :-) . Végül találtam egy boltot, ahol pár helyi sütire és némi üdítőre tehettem szert. Gondolhatjátok, hogy sok konkurrenciája nem volt. Háromszor is megálltam kérdezősködni, mert nem találtam az utat Bcharré-ba. Nem is csoda, mert egy darab tábla nincs és egyébként is alig járnak rajta. Áprilistól októberig járható, az év másik felében jórészt hó borítja. Keskeny vidéki téeszutat képzelj el nem túl jó minőségben. Na de, ez a bekötőút felmegy 2500 méter magasra! Aztán a túloldalon le. Valami elképesztő. Három és fél óra vezetés után ott voltam a cédrusoknál. Megszabadultam a hőségtől, kellemes 28 fok körüli napos – felhős idő fogadott. Annyira nagyon-nagyon jó érzés volt! Kölök koromban mit gondolkodtam a cédrusos Csontváry képek előtt, hogy ilyen tényleg van-e, vagy csak képzelte a manusz ... Emléktáblát is állítottak neki, kettőt is mindjárt. Általában ezek nem hatnak meg, mégis akkor és ott valahogy örültem, hogy ez valakinek eszébe jutott. Aztán megmásztam egy hegyet, a Libanon legmagasabb csúcsát. Na jó, nem teljesen, de három órán át araszoltam felfelé a sípályák végéig, hóhatárig. Közben egy szem emberrel találkoztam mindössze, aki egy holland srác volt. Röpke húsz perc alatt átbeszéltük a Közel-Kelet aktuális politikai állását, majd sok szerencsét kívánva Ő le, én felfelé folytattam. Azt az eufóriát, amikor lerogytam a hóba! Fáradt voltam, izzadt, boldog. Senki nem volt több kilométeres körzetben, beleüvöltöttem hát a világba, ahogy szoktam, amikor nagyon érzem, hogy élek. A látvány elmondhatatlan. Hófödte csúcsoktól a Qadisha-völgy zöldbe boruló mélyéig le lehetett látni, a távolban a tenger sejlett fel. Indultam vissza, mert még sötétedés előtt át szerettem volna lépni a libanoni-szír határt. Vicces volt, hogy visszafelé libanoni rendszámú kocsiból kértek útbaigazítást tőlem a Bcharré – Baalbek úton. A nap ment lefelé és ahogy ereszkedtem le a szerpentinen, bámultam az alant elterülő zöld Beeka-völgyet, szemben az Antilibanon kopár sárgásbarna csúcsait, a csúcsok fölött a Szíriából jövő homokkal teli levegőt, ahogy sötét barnából narancsba, sárgába, végül mély égszínkékbe váltott. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Még a túra előtt ebédeltem egy szerény kis étteremben Bcharréban - Lebanese mezze tálat ettem tabulleh-vel . A tulaj egy keresztény csajszi volt és mivel egyetlen vendég voltam, egész jól eldumáltunk a világ dolgairól - megbeszéltük, hogy decemberben beugrom hozzá és síelünk egyet. Másnap, mikor előadtam munkahelyen a sztori ezen részét, helyi kolléganőm a monitorra meredve ennyit mormolt magában mosolyogva: “so, you have a girlfriend here” . Ez is egy olyan nap, ami nem a felejtősek közé kerül be.