Tavaly februárban eljegyeztük egymást. Nem volt szerelem első látásra, bevallom, bármennyire is fáj. A hideg racionalitás és anyagi korlátok kényszerítettek arra, hogy egy háromezer dolláros, tizenötéves Toyota Carina mellett döntsek. Szépen sütött a nap és nem ez volt a fő cél, amiért kimentünk a vámmentes övezetbe, Adrába két kollégámmal. Még aznap kicsengettem a hozomány felét, megkötöttük szerződést, két nap múlva a fennmaradót is ki kellett volna fizetnem. És én naív meg is tettem volna. De! Volt a szélvédőn egy csúnya nagy repedés és cserélni kellett. Ha ez nem lett volna, az én mesém se tartana tovább, na de így adódott egy sor bonyodalom. Mert a szerződésbe beleírattam, hogy mire megyek a kocsiért, addigra új szélvédő kell, hogy legyen rajta. Jóakaróim tanácsára visszatartottam kétszáz dollárt az árból, de ezt hosszas vita és huzavona előzte meg. Következett újabb öt hét autó nélkül. Már hozzászoktunk a taxihoz és a pofátlanul olcsó helyi buszokhoz; negyvenöt forintért átszelheted a várost hosszában – nem rossz ugye? És végül egy szép reggel két kopott rendszámtáblával fogadott helyi kolléganőm és hát olyan boldog lettem, hogy gondoltam, ez az adag szerotonin kitart egész napra. Majdnem taxival indultam, de aztán egy kedves kollégám kivitt és mondta, marad, amíg megnyugtatóen nem rendeződik a dolog. Valahogy meg sem lepődtem, mikor a kereskedő előhozta, hogy miután mindent elrendeztünk, még ki kell cserélni a szélvédőt … Már kezdtem hozzáedződni az adott szó ottani értékéhez. Meg ahhoz, hogy a szerződés egy holy book (szent könyv), ahogy azt a kereskedő bizonygatta. A kereskedő, akinek a neve Sharif - arabul annyit jelent: őszinte – de nevével elentétben he is a dishonest man (nem őszinte ember) jellemezte Őt helyi kolléganőm – hozzátéve, hogy az istennek se bízzak benne. Szóval mondtam a lókupec arcnak (S kollégám nevezte így), hogy ha nincs szélvédő, a kétszáz dollárt nem fogja látni. Na aztán elő az arab nyelvű szerződést és olvastuk előlről – hátulról, de télleg benne volt, amit kikötöttem. Sharif persze kötötte az ebet a karóhoz, hogy a vámmentes területről nem lehetett kivinni járművet, így megcsináltatni sem, illetve kiderült, hogy ilyen típus alig van az országban, de kihívtak egy szakembert, aki lemérte és kész van, kijön velem - csak berakják az üveget, egy óra az egész. Túl csábítónak hangzott, hogy lépre menjek. Szóval papírokra pecsét, kapun ki és indultunk vissza a káoszban Damaszkusz felé. Adra két dologról nevezetes. A vámmentes övezetről és a börtönről. Nem tudom, de szerintem a börtön sem lehet sokkal lehangolóbb, mint amit vámmentes övezetnek hívnak. Én ilyen kis pikk-pakk csini kirakatvárosra számítottam még az elején, ehelyett atomháború utáni állapotot idéző poros, szürke beton és hullámlemezekből összetákolt autókereskedések garmadája van ott. Olyan nagy érdeklődés kíséri a napi működést, hogy komoly eseményszámba mentünk mindkét látogatásunkkor. Szóval miután párszor majdnem meghúztam az új verdát, elértünk a megbeszélt szerelő műhelybe, ahol kiszálltam, sétáltam, vártam, mikor kezdődik már a csere. De úgy tíz perc múlva is csak telefonálgatás és cigarettázás folyt, majd jött Sharif és mondta, hogy vagy várunk három órát, vagy itt hagyjuk holnapig a járművet, vagy pedig egy másik helyet is megnézünk. Utóbbi, mondtam. És persze meg sem lepődtem, már csak a forgatagra koncentráltam, meg arra, hogy a kocsi már alattam, a maradék dollár még nálam és egy kicsit sem voltam ideges az miatt, hogy kicsit sem erről volt szó. Itt, hogy végső soron miről egyezel meg egy üzleti tárgyalás során, az sok-sok fiktív elemmel megtöltött eposz töredék. Befutottunk hát a B műhelybe. Na, itt már komoly apátiával szemléltem, ahogy az ötödik, tizedik, sokadik üveget próbálják oda és persze egyik se jó. De aztán találtak egy kicsit hasonlót. Hyundai üveg - japán ez is, jó lesz a Toyotára. Kezdték méregetni, vágogatni. Közben egyre melegebb lett és egyre éhesebb lettem. Meghívtam Sharifot egy pár sajtos lepényre, meg egy doboz üdítőre és letelepedtünk a koszos kis műhely sarkába falatozni. Beszélgettünk és kiderült, hogy mindketten történelmet tanultunk érettségi után és ezen aztán jót derültünk. Közben egy kolléga lerúgta cipőjét, szőnyeget terített Mekka felé és hajladozni kezdett. Ezen már én sem lepődtem meg. Csak fejbevágott a gondolat, hogy valójában mit is keresek én itt Damaszkusz közepén egy autóüvegező műhelyben? Aztán meg az jutott eszembe, hogy mennyire kívül esik ez a napi magyar rutinomon, meg hogy erre életem végéig emlékezni fogok. Konkrétan a cukormentes Sprite hamisítványra, a sajtos lepény enyhén savanykás - fűszeres ízére, a hirtelen jött nyárias melegre, és persze Sharifra, akivel egyre inkább jóban lettem, dacára annak, hogy – ne kerteljünk – európai szemszögből értékelve csúnyán átcseszett.