Hangulatos mediterrán este van az üdülőtelepen. A nap épp lement. Gyerekek játszanak az utcán, enyhe szellő simogatja a bőrömet, könnyű déli vörösbor a nyelvemet. A tenger felé tornyosuló morcos távoli hegyek halványuló kontúrja uralja a látóteret és a képeslapra kívánkozó tájat csak ritkán zavarja meg motorcsónak. E nélkül el se hinném, hogy amit látok, igazi. Mikor máskor írjak? Ez egy erre teremtett pillanat. És miről másról, mint egy mediterrán kalandról? Ami a Földközi-tenger egy másik, szintén hányatott sorsú országában, Libanonban történt még áprilisban. Valami születésnapi pótcselekvés szerű volt abban, hogy félretéve tornyosuló munkáimat egy napra átmentünk – első ízben Szíriából Libanonba. Sokat fáradoztam, hogy rendezzem a határátlépés körüli teendőket, ráadásul anyósom is ott volt, akit elég elítélhető módon nem tájékoztattam arról, hogy hét észt kerékpárost akkor már három hete raboltak el a Beeka – völgyben, ahova indultunk. Nem tértünk le a főútról, lendületes tempóban haladtunk át a különös hangulatú völgyön. Egy katonai ellenőrző pont után lelassítva felfigyeltem arra, hogy egy tatika vezetett egy traktort, amelyről szemmel láthatóan jókora kender származékok lógtak le, a következő városban pedig már a Hezbollah zöld-sárga zászlói és Naszrallah sejket ábrázoló plakátok fogadtak. Hiába, ez egy helyben tök legális ám rettegett terrorszervezet központja, Baalbek. Könnyen ráakadtunk a romokra és csekély belépő fejében valami életre szólót kaptunk. Az egykori emberáldozatok helyszínéül szolgált Baal templom helyébe a rómaiak az Akropoliszt megszégyenítő várost építettek fel. Romjaiban is felemelő. Kétoldalt havas hegyek, a Libanon és az Antilibanon vonulatai adják a díszítést. A törékeny biztonsági helyzet miatt aztán európai turista alig volt több egy tucatnál és még ehhez jött háromszor annyi helyi látogató. A kislányommal együtt fényképeztették magukat a kis kendős libanoni lányok, visongtak, hogy valami egzotikumhoz jutottak. Már lassan betöltekeztem élménnyel, mikor a fűben találtam egy fényképezőgépet. Nagyon pipec kis darab volt és azon gondolkodtam, hogy vajh otthagyjam-e a portán, vagy egy kiemelkedő, jól látható romon, mikor feleségem javaslatára belenéztünk a fotókba. Nem ellenkeztem, sőt, a kíváncsiság magával ragadott. Szemétség ugye, kedves olvasóm, de remélem hasonló esetben ha más nem, legalább a kísértés tényét igazolhatónak találod. Szóval a képeken aztán jót szórakoztunk, két kis tini kendős csajszika pózolt rajtuk – minden további botrányos fordulatot megelőzendő leszögezem– kendőben, bő lebernyegekben. Jó barátnők lehettek. Több közös kép is volt róluk, nagyon édesen mosolyogtak a kamerába ízlésesen kisminkelt arcukkal. A fiatal életöröm lám, ennek a hányatott sorsú országnak a hétköznapjait is bearanyozza. Kicsit szomorú lettem, miközben a kijárati porta felé tartottam, hogy hiába is adnánk le a gépet, talán már elmentek fél napja, majd szépen értékesítik a minimálbéres helyi erők, a kedves emlékek kárba vesznek. Ekkor feleségem megbökött, hogy nézzem már azt a két izgatottan mászkáló kis kendős tinit, ők voltak a képeken. Megszólítottuk őket, zsebemből elővarázsoltam a gépet – volt ám ott nagy boldogság! Micve, ez jutott eszembe akkor furcsa mód. Vallási cselekmény, napi jócselekedet, jámbor tett. Elég, életidegen egy gondolat ez a Beeka-völgyben, hiszen ez a fogalom a judaizmusból ered, illetve annak része. Mindegy, gondoltam, napi egy vallástól függetlenített jó tett talán segít egy hangyányit ezen a vacak világon. Elmosolyodtam és halkan, magamban azt kívántam, hogy maradjon meg ez a nap ennyire jó hangulatban, érjünk vissza gond nélkül, épségben Damaszkuszba. Jó tett helyébe ennyit kértem csak, ami, ha megnézzük ezt a forrongó Közel – Keletet, nem is olyan kis dolog :-) .